INTERJÚK

Amitől mágiává állnak össze a hangok – Interjú Nagával a 40. születésnapja alkalmából

Kevés olyan elektronikus zenei művész van, akit annyiszor hallottam élőben zenélni, mint Nagát. Így talán nem is csoda, hogy egyfajta furcsa izgalommal vártam az interjút. Balázs rövid csevej - és némi teavíz felforralása - után a dolgozószobájába invitál minket. Kényelembe helyezzük magunkat, Balázs rágyújt egy cigire...

A füstülő illata és a kintről beszűrődő szórt fény lengi be a szobát... bekapcsolom az iPhone-om hangrögzítőjét, majd lopva körbekukkantok - nem lepődök meg, bakelitlemezek tengere tekint le ránk a szobát körbeölelő polcokról.

Mikori az első lemezed?


'93-94 telén voltunk kint Németországban egy barátommal, s akkor vásároltam az első lemezeket. Főként német meg belga kiadókra emlékszem az első pakkban, R&S Records meg ilyenek. Otthon aránylag rövid ideje már eljártam az éjszakának ebbe a friss szegletébe. El voltam ragadtatva. Minden különösebb koncepció nélkül gyűjtögettem, ami tetszett. Az sem volt világos, egyáltalán akarok-e valamit majd kezdeni a lemezekkel... Ez a fajta random megközelítés, lényegeben mai napig kitartott. És mai napig szeretem a lemezboltot, jó dolog ott vásárolni, beszélgetni, rászánni az időt, hagyni, hogy meglepjen. A jó boltos... nagyon fontos volt, s nekem most is az. De nem vagyok 'gyűjtő', totális káosz van itt a polcokon. Nincs meg az akkurátus hörcsög bennem.

 


Joey Beltram - Energy Flash (R&S Records, 1990)



Mindig csodáltam a levéltárosi memóriával megáldott kollégákat - például Betára vagy Crimsonra ebből a szempontból nem lehet panasz. Ugyanakkor én masképp működöm: ez egy folyamatosan frissülő zenei kert, amit gondozok, de az alapterülete alig változik.


... és akkor mi a franc alapján kategorizálod a lemezeidet? Hangzásvilág?


Aha, lemezekhez hangulatokat kapcsolok, vagy helyzeteket mint dj, ilyen kategoriák vannak a fejemben példaul, hogy 'világi' meg 'túlvilági' zenék. Más esetleg mindkettőre rávágná, hogy 'teknó'. Van olyan zene, melynek a lényege valami evilági ragyogás, például azt hiszem a house alapjaiban efféle ügy - a test, az erosz, az energia, vagy a boldogság kérgi kisüléseinek leplezetlen öröme. Dionüszoszi világ, egyfajta öröklét ígérete a bukott anyagban, az illúzió ünnepe, vagy másként az 'istenek bardója' - szóval mondjuk ez az egyik 'kategória'. Aztán vannak zenék, melyek nem-duális irányba visznek: transzot, valamiféle hipnotikus énvesztést okoznak, vagy legalábbis bíztatnak rá. Az egyik kifelé néz, míg a masik befelé. Az egyikben fontos, hogy hogy néz ki a klub, hogy hányan vannak, a 'networking', a pásztázás, a masik pedig befelé figyel, tán a szem is leginkább behunyva... Egyik sem 'jobb' a másiknál, hanem valahogy egymáshoz képest vannak. De mindkét fajta zenére szükség van a Nagy Ív-hez. Sokszor az is kérdés, hogy mennyire folyamatzene az adott track, mennyire üres, mennyire hosszan mixelhető, satöbbi, szóval ilyesmi tulajdonságok vannak inkabb a fejemben, mint előadók, stílusok, labelek. Miközben persze pontosan tudom, hogy ez a része sem megúszható a szakmának.

 

Emlékszel még az első találkozásodra az elektronikus zenékkel?

Az akkori falka, a 90-es évek fordulóján, nagyjából ebben a vad vagy akkor vadnak tűnő alternatív, underground kavalkádban mozgott Pesten - halálesetek, igazi zúzások, kíserletezés, barátságok, szerelmek, Balaton meg Neurotic, drogok, befelé ismert 'kódok', és a rendszerváltás mint háttér - a 'bármi jöhet' hangulata. Amikor saját zenekarról vagy kötetről álmodsz, hajtod a kifejezést mindenáron. Bowie és Eno, különös istenek, és iszonyúan érthetetlen vagy, vagyis azt hiszed... Szóval valami ilyesmi világ kezdett éppen elvirágozni akkoriban, amikor hírek jöttek, hogy van egy ilyen furcsa jelenség - csak tánc van és ütem, és hogy újra és újra összegyülnek, és hogy hű.. nagyon dúrva, mindenki bélyegezik, és úgy hívják: acid. Nincs színpad, nincsenek dalok. És hogy már a Psychic TV is ezt nyomja. Füst van meg stroboszkóp. Meg kell nézni. Aztán ott találtuk magunkat mondjuk a Viking klubban, az FMK-ban vagy valami 'warehouse' helyszínen Kőbányán. Abszolut UFO-dolog volt, íme, megjöttek az idegenek, ez itt az új kinyilatkoztatás! Ekkoriban még egy ideig tartotta magát a tendencia, hogy az emberek hangsúlyt fektettek az avatarjukra, szóval elképesztően néztek ki a népek. Az egész egyszerre volt népi, proletár, ugyanakkor cyber, hyper-edge és jólértesült és értelmiségi vagy hogy mondjam. Hideg és meleg egyszerre, amitől megborzongsz gerincből. Egy fura maszkabál, egy nagyon pici embrió-szubkultúra, pár száz ember maximum. Közben az iskolában antropológiát tanultam, és csúnyán közeledett a szakdolgozás ideje. Eleve főképp a városantropológia érdekelt, s lassan derengeni kezdett, hogy én egy 'sűrű leírás' kellős közepen vagyok épp. Csak ki kell tegyem a műszereket... ami főképp a diktafon volt. Interjúkat csinaltam, és tízből mindig volt egy arc, aki mesélt, hogy mi történik vele. Dj-kel, fény nyomkodó specialistákkal, szervezőkkel ismerkedtem meg, s kezdtem utána olvasni ennek az egesz urbán-törzsi dolognak antropológiai oldalon - a liminaritás, Bahtin, Turner, a vásárok antropológiája ilyesmik. Na, hát valahogy így kerültem a sűrűjébe...



Ja-ja, én sokszor gondolom, hogy ez egy egyre növekvő városi törzs...


Nem tudom. A kultúrában egyszerűen a növekedés és csökkenés színuszai ismétlődnek szüntelenül egy adott minta szerint, ennek pályáján szalad végig a technó története is. Az elején minden, az előző minta megváltoztatására kész kulturális hullámnak még jól érzékelhető a politikai tartalma. A már lejárt szavatosságú addigi fő csapásra adott új, vagy újszerű válasz. A trónfosztás, a csodavárás hangulata: most jövünk mi, és mi így meg így csináljuk. Pont ez az ijesztő egyébként a popkultúra jelenlegi állóvizében, hogy új politikai üzenet a technó óta nincs. Mintha itt lenne a klaviatúra vége. A jazz, az improvizáció forradalma, blues a rock and roll egyfajta kanalizált energia, 'mojo', a technó pedig az ismétlés, a folyamat, a fraktálszerűség kultusza. De mintha nem lenne tovább. Minden változás azóta csak tisztán stilusbeli bütykölés, utalgatás, vagy még az sem - pusztán a megújítás illúziója. Ezeknek a hullámoknak az elején, mintha felragyogna egyfajta kulturális szingularitás, 'hát persze!', csap mindenki a homlokára, 'hogy is nem jutott eddig eszünkbe...', hirtelen úgy tűnik, a mindent nyitó kulcsocska már itt van a kezünkben. Gyorsan terjedni kezd, növekszik és közben szétesik, felaprozódik, s elmegy az entrópia irányába, elfelejti, mit is akart eredetileg. A 'törzs' növekedése egyben a törzs halála is. Intézményesül, udvariassá, szolgáltatássá alakul, és elveszti hajdani politikai erejét, állítását. Jöhet a következő 'rájövés'. Szóval könnyen lehet, hogy ez a nyugati tömegkultúra nagybetegségére utaló jelzés, hogy legalabbis ameddig én látok, sehol nem érzem, a technó utáni üzenetnek még az előszelét sem.

A '70-es évek eleje pédául egy hihetetlen gazdag időszak volt zeneileg, rengeteg lecsengő és induló hullam volt egymás mellett: az elvirágzott Hendrix-Doors-Stones ösztön-korszak, mellett jelen volt már a hűvösebb-irónikusabb, egyre több sminket hasznaló 'Thin white duke' világ, de ott volt nyomokban a dub is, ami tán az egyik előképe a későbbi dj-alapú elektronikus zenének. A hidegháború uccsó korszaka, a Teacher-Reagen korszak, és az ezzel kapcsolatos mélységes zenei-ellenkulturális undor: az industrial vagy zaj-zene például. S máris helyben vagyunk, a punk utani hullámban, ami nem más, mint a house és a technó. Ezekből ugyanakkor valahogy sosem lett igazan zeneipari 'nagyvállalat', mint például a hiphopból. De vissza a lényegre, szóval, úgy érzem, a technó és a house is megfogható politikai gesztussal indult. A house valamifajta a diszkókorszak-folytatás. Megváltásellenes, dionüszoszi, kémiai gyönyör és jelenkultusz: a (bi)szexualitás és a tanc, a testiség hangsúlyozása e gépi szamba végtelenségig magába hurkolodó mintazatát használva formaként. A technó pedig kristályszerű: a technológiába és a jővőbe vetett hit: 'fagyasztasd le magad, de közben halgass teknót', a jövő képlékeny és izgató dolog, amit a 'beavatkozás', a 'technológia' pozitívan alakít - megyünk az űrbe, chipeket az agyba, gyerünk, ingereljük technóval a talamust! Nekem valami ilyesmi ez a 'politikai' üzenet, a közös ebben az eszképizmus - forduljunk el az uncsi, csúnyácska, idejétmult valóságtól, és éljen a virtualítás! No és ez a politikai alapüzenet, lassacskán felszívódik, az általános kulturális menű eleme lesz... nincs benne semmi forradalmi any more. Ma az extasyban, vagy a biszexuális nyitottságban nincs semmi forradalmi, és a jövő sem tűnik megválthatónak a technológia segítségével, mindezek a dolgok közhelyek lettek. Az elektronikus zene fokozatosan behúzódott a klubokba, létrehozta a maga ikonjait, sztárdj-it, úgymond 'beárazta' magát. Ha akarom, akkor kialakult a zenei kreatívitas hihetetlenul demokratikus és nyitott formája, ha akarom, az egész a nyugati nagyvárosok hétvégi gőzkieresztő felejtés-iparának egyik elemévé silányult. Az itthoni szcéna indulása a tetejébe a kelet-európai kábé 5 éves delay hatás miatt, épp elcsípte a tényleges politikai rendszerváltozás világát, ami még egy extra bukét adott a technó-illúziónak a korai 90-es években: hujjuju kinyilt a világ, future is now, megyünk egy teljesen új galaxisba. Más tészta, hogy ez a "honey moon" korszak ma már csak maximum nosztalgikus hattérsugárzáskent érzékelhető, de a nosztalgia végtelenül rosszul áll a technónak.

És mi újság a magyar elektronikus zenével a kommunizmus elpárolgása után? Miközben a régióból kerültek ki olyan DJ-k, akik a világ élvonalába tartoznak a techno-house világában, említsük csak szlovén Umeket példaként, miközben a magyar szcénából senki nem került a globális élbolyba...

Való igaz, ma már, finoman szólva, nem vagyunk olyan jó szituációban, mint a 90-es évek elején. Akkor nagyon ígéretes helynek tűnt ez a Budapest akár az elektronikus zene szempontjából is, kábé az pörgött itt, mint Kelet-Berlinben. Mára azt hiszem, utánzásra és követésre berendezkedett félperiféria lettünk, nyugdíjazás előtti külföldi nagynevek felvevőpiaca. Alig van valami, amit 'alapkutatásnak' nevezhetnénk.


De mi volt az, ami itthon kiveszett az útközben, Berlint meg Európa fővárosává tette?


Hű, hát csak sejtéseim, érzeteim vannak. Talán a nagylelkűség. Egyfajta szeretet és (ön)gondoskodás hiányzik a kollégák, a társak, műfaj többi helyi művelője irányába, ez gyilkolja a lokalitást, a helyi íz, hangzás kialakulását. Mindenki jönni akar, és szakítani, lenyomni, megütni a főnyereményt... ami nincs is. A technóban elvileg a főnyeremény maga a technó, ahogy csinálod. A sziget-tipusú mega-színpadokon magyar fellépőként szánalmas appanázst kapsz, amikor az ásványvizet is a csajod hozza, amikor a hangot lefojtják a külföldi előtt, huh és sorolhatnám, amikor a legkevésbé sem érzel valamiféle megbecsülést, hogy te megiscsak itt élsz, és táplálod ezt a szcénát, fenntartod az érdeklődést ez irant a zene iránt, ami rajtad keresztül érkezik meg a szürke kelet-europai hétköznapokba... tán nem mondom jól, de úgy érzem, valami nem stimmel itt a 'mi' és a 'saját' körül.

Hiányzik továbbá a bevállalós, kísérletező underground műhelymunkája, vagy az előbb említett 'alapkutatás' - ez szisztematikusan ki lett pusztítva a város klub-iparosai által. Elsősorban a lové és a hatalom bűvölete ez, ami mindig is le fogja nyomni a szakértelmet és érzékenységet. A megarendezvények erőltetése okozta azt, hogy a nagyon izgalmas kezdetek utan ma ez egy szellemileg, érzelmileg lecsúszott, deklasszálódott szcéna. Generációk nőnek fel úgy, hogy fogalmuk sem lehet, hogy ez a zene tulajdonképpen mit is 'tud'. Nézz körbe egy ilyen hajnalon - csak Kati táncol, közönséges sokszor az egész. Úgy érzem, közel a pillanat, amikor a sok iparos értetlenül kérdezgeti majd egymást - 'bazze nálatok sincs semmi?' 'nem értem... pedig táncoslány is van és italakció is... nem értem'.

Berlinben, ami valóban vitathatatlanul az öreg kontinens fővárosává vált mára, kulturális értelembem mindenképpen, úgy alakult, hogy hagyták békében a művésznépséget tenyészni. Még a fal előtti időkben, ha betelepültél, mentesültél a katonai szolgálattol, lehetett próbahelyet, műtermet igényelni, szóval egy nagyon erőteljesen befogadó város volt évtizedeken keresztül, s ez meghozott egy erőteljes pozitív identitást. Mikor ott jártam, meglepett hogy a berliniek mennyire szeretik a városukat, ezt a lepusztult, Pesthez képest egyszerűen ronda, de részleteiben szeretettel és gonddal fenntartott óriáslepényt. Sok a segély vagy valamilyen közösségi cél érdekében szervezett party, s valahogy ez az egesz technó egyáltalában nem egy nagy szám, teljesen természetes része a kultúr output-nak. Az én szakmámban mindenképpen egy tempót diktáló, meghatározó város lett, melytől sajnos messzire szakadtunk mostanában. Pesten tulajdonképpen a kilencvenes években aktív generácó kezdett valami hasonló attitüddel létrehozni formákat, az illegális Tilos Rádiót vagy a Frankhegyi bulikat, a romkocsmákat, de valahogy mintha éppenhogy a tűrtség határán megállt volna az egész, nincs, vagy én nem tudok róla, hogy lenne, generációs utánpótlás. Évről évre kevesebb, alulról szerveződő, szabadtéri, önmagáért való party van, ahol a lényeg a zene, a tudat és a test sokórás kölcsönhatása. Most leginkább annyi az egész, hogy hétvégén, amikor a multinál befejezted, elmész valahová zúzni, jól szétcsapódni, csajozni akarsz a 'mennyien vannak?' típusú partyban, s ezért itt nehéz olyan zenét játszani, ami nem pont ezt szolgálja ki, miközben lemaradunk egy csomó finomabb vagy őrültebb vagy kísérletibb zenei hullámról. Emiatt kezdtünk el kísérletezni a Lidokain Klubbal, hogy hát azért emlékezzünk meg az érdekesebb 'b oldalakról' is.



Hogyha megjelenne egy dzsinn és megkérdezné, hogy "Hé, Balázs, hol akarsz zenélni a most következő hétvégén? Teljesítem a kívánságodat, csiribí-csiribá", akkor mit mondanál? Hol van(nak) azok a helyek, ahová imádsz lemenni zenélni?


Ez egy sérülékeny műfaj, mivel a lényeg benne a sound-design. Ugye nem annyira dallamok meg dalok vannak, hanem egy szüntelen hangfolyam, mely nem annyira felidéz, hanem önmaga fizikai, akusztikai megjelenése az üzenet. A többi műfajban nem dönt el mindent egy pergődob konkrét 'megcsináltsága', vagy egy taps, egy tér, egy kompresszió, attól még a dal mondjuk önmaga marad. Sajna a mi műfajunk nagyon könnyen megdöglik, ha a technika nem támogatja, ha gerjed a lemezjátszó, ha nincs jól beállítva a hang, megválasztva a tér. Én azt hiszem egyszerűen egy olyan helyet kérnék ettől a dzsintől, ahol ezzel nincs gond. Aztán az sem baj, ha a szabadban vagyunk. Mondjuk egy goa-party chill része. A goa, azt hiszem, egy olyan stílus, mely tudatosan épít a 60-as évek ellenkultúrájának a szellemiségére. Sajnos számomra zeneileg nehezen befogadható egy idő után, de tisztelem ezt a hozzáállást, és sok embert megszerettem onnan, és mindig csíptem, ahogy szervezték a dolgaikat. Például, ugyan régen nem voltam, de örülök az Ozora történetnek, megiscsak felteszi az országot az elektromos zenetérképére. Azután szerettem az afféle egzotikus városi helyszíneket, mint például a Cinetrip. Évekig az aulában játszottam, amit nagyon szerettem. Másfelől viszont azt hiszem, hogy a dj mesterségnek része, hogy alkalmazkodunk az adott szituációhoz, úgyhogy olyan nagyon nem szoktam helyekről álmodni. Meg aztán Bélával elég sok helyen voltunk az évek alatt, nagy arénáktól a totál szürreális kerti afcsikig, Fabriktól a művelődési házakig. Még tengernél nem zenéltünk, az talán még lehetne. De összegészében egyszerűen csak szeretnék jó ember lenni, jó emlékeket hagyni a közönségben, jó zenéket feltenni.

Csak nem öregszel? :)

Együtt öregszünk Cserháti Zsuzsával... hehe, Bereményi talán? Az, biztos, hogy kevesebb a kényszerítő, feszítő energia mostanában bennem. Valahogy nem akarok mindenáron dolgokat. Régebben ez a ragaszkodás benne volt a zenéhez való viszonyomban is. Mindenáron játszani, mindenárom mesélni. Megkockáztatom, hogy ez kell is hozzá. Ugyanakkor van itt egy ellentmondás, amit még nem tudtam feloldani. Ugye a dj egyfajta médium az abszolút zenei folymat, a Nagy Ív, és a közönség között, egyfajta ájult transz állapotban tartózkodik a két világ között. Ez az ájulás rengeteget fogyaszt emberi, szellemi és testi vonatkozásban, de ahogy öregeszem más szempontok is kezdenek kirajzolódni. Ugyanúgy ahogy a zene nagyon fiatal korom óta elbűvöl, ugyanúgy a tudat kérdései is, tán épp ezert ragadtam bele ebbe a technó történetbe. Ez a zene elvében elég közel áll a mantrák vagy mandalák világához.

De ugyanúgy, ahogy gyakoroltam évekig a lemezjatszók mögött, közben hol intenzívebben, hol kevésbé, a meditációt is gyakoroltam, ez pedig ugye nem más, mint a tudatra való rábámulás szokása. Ennek is van egy története az ember életében a maga mélypontjaival, és örömeivel és következményeivel, gyümölcseivel. A meditáció, hogy rövid legyek, meghoz egy olyan szempontot, ami egyébként szinte alig beazonosítható, lehet ezt józanságnak, éberségnek, a jelenben levésnek mondani. Mindenkivel előfordul ez, akár az álomba zuhanás, de kevéssé tudatos. A meditáció elkezdi szépen kitisztitani a képet. S egy ponton az ember már nem szeret annyira 'ájult' lenni. Kezd kifinomodni az érzékelés, és már egyre durvábbnak tűnik az eksztázis. Az ájulás, egyre inkább 'árulásnak' tűnik, egyfajta beszűkülésnek: a transz rengeteg egyéb párhuzamos történés kizárása, egyfajta 'felejtés'. A zenélés és különösen a technó nagyon 'felejtő' típusú eksztázis - például úgy képzelem, hogy ha Hendrixet egy szóló közben megkérdezték volna, akkor nem tudta volna, hogy ki az a Jimy. Szóval nem véletlen, hogy a gyakorlók időnként elmennek, elvonulnak, s kolostorokban sem house szól, maximum egy gong vagy egy csengő. Oké hogy a technó is egy nagyon erőteljesen funkcionális műforma, amennyiben csakis a táncot szolgálja. de a gong vagy egy mantra méginkább az. (Nevet.) Magyarán ehhez a fajta transzhoz ki kell lépj magadból. A meditáció pedig épp a masik irányba visz: lépj be magadba, ki is vagy?, vagy-e egyaltalán?, hogy is műkodik, mindaz ami te vagy?

Szóval picit tanácstalan vagyok azon a ponton, ahogy az életem szintjei kölcsönösen kínossá teszik egymást. Kísérleteztem már azzal persze, hogy a totál éberségben zenéljek, de egész egyszerűen azt éreztem, hogy uncsi és szar, amit csinálok. Ugyanígy a zenéléshez kell egyfajta kényszer, hogy meg akarom mutatni magam, az egóm, a mesém. Ennek a tűznek a lángját a tudat aprólékos megfigyelése, hogy így mondjam, lelohasztja. Szóval itt ki kell találnom valamit. Pédául talán azt, hogy ez egyszerűen egy szolgálat a közönség felé, s hogy fel kell adnom a nagy izé jógát... meg aztán akkor mi van, ha nem jó amit csinálok eksztatikus oldalról, hát akkor abba kell hagyni... (Nevet.) Semmiképp nem szeretnék beleszarni, semmiképp nem szeretném túl lazan venni, mert ez egy istenadta dolog, hogy dj lehetek, a mai komor kelet-európai nagyvárosi szitúban ez egy nagyon szép szolgálat. Felelős meló. De ha nem tudom megoldani, nem kell mindenáron ott lenni. Az ilyen történetek szomorú véget is tudnak érni... nem szeretnék kényszer DJ lenni, a szcéna nagy öregje, vagy efféle. Ahogy az ember öregszik, kezd rájönni, hogy az egész ittlétünk annyival többet tudna, annyival nagyobbak itt a kihívások.


Buddhistának vallod magad?


Olyan ez, mint ahogy egy éjjeli viharban egy-egy villám megvilágítja a távoli hegyeket: egy olyan lépték, amiről addig nem volt tudomásod. Egyre inkább számolok az életnek ezzel a léptékével, amit az összegyűjtött, szépen megörzött és rendszerbe foglalt emberi tudat-tapasztalatok nyitnak meg a túrázó előtt. Az említett buddhizmus ezek közül a gyűjtemények közül számomra a legkoherensebb, leginkább elérhető. De ez nem jelenti, hogy ne tudnám mélységesen megérteni más hasonló világokhoz való kötődést, legyen az a keresztény tanítás vagy egyéb, keresztény neveltetésem volt, valamit felfogtam belőle, mélységes tiszteletet érzek ezeknek a világoknak a szívében található emberi felismerések és tanítások iránt. A buddhizmus a tudat vallása, ha lehet ilyen hülyén fogalmazni, s emiatt nincs benne semmi tapasztalaton túli kinyilatkoztatás, ez nekem, megvallom, szimpatikus vonás. Azután az is sokat jelentett, amikor személyesen megismertem olyan embereket, akik megvalósított vagy egyenesen afelé vezető életet élnek itt közöttünk a nagyvárosban, csak akkor szólnak, amikor kérdeznek tőlük, látszatra jelentéktelen melóval, csendesen, de éberen élnek. Döbbenetes élmény ez egy olyan embernek, aki egész életében reflektorfényben, sok tekintet és rajongó figyelem előtt játszott, s aki például intejukat ad. (Nevet.) Sokszor elszégyeltem már magam, mikor megéreztem a tényleges emberi és szellemi teljesítmények jelenlétét. Az utóbbi időben ezek a találkozások is ehhez a buddhista történethez kötnek.

 



Mit gondolsz, miért terjed futótűzként a nyugati társadalmakban a buddhizmus?

Hát azért futótüzet nem látok... A buddhizmusnak akár a kereszténységnek eredetileg a legfontosabb alapkérdése a világban jelen levő szenvedés. Talán nem túlzás azt állítani, hogy miközben egyre nagyobb, összetettebb hálózatokat, bonyolultabb városokat, egyre korlátlanabb erkölcsöt, egyre nagyobb sebességet, kapacitást, az igények és vágyak egyre gyorsabb kielégülésének lehetőségét, továbbá egyre okosabb technológiát hoz az ember története, a szenvedés tökéletesen érintetlen maradt, állandóan jelen van, sőt sokszor növekedni tetszik. Kell tehát itt lennie valaminek, ami 'odakint' a világban, az anyagi megvalósult világban, egyszerűen nem 'javítható'. Ez az egyre kínosabb, s egyre többekben felmerülő felismerés nagyon kellemetlen a nyugati fejlődés- és versenyelvű civilizáció számára, mely éppenhogy 'odakint' keresi, legalábbis a felvilágosodás óta, a Szent Grált. Valahogy az összes sztorink a kisportolt, hatalmas és intelligens individumról vagy megismételhetetlen személyiségről vagy csak úgy a 'megismételhetetlenségről' szól, könnybe lábadva, amint valamiképp 'megveri' a sötétséget, a sárkányt, izé a természetet, vagy akármit, mondjuk a fejfájást - kapj be egy cataphlant! szorongsz? akkor kapj be egy rivotrilt? Győzd le! De semmiképp se szembesülj vele, semmiképp se kutasd a természetét. A buddhizmus elég fanyar válaszokat kínál a helyzetre - nem a sportolók világa, de nem is annyira hitre, kinyilatkoztások elfogadására, vagy parancsolatok betartására, mint inkább 'melóra', azaz megis-merés-re buzdít. Azt tanácsolja, hogy ne félj szembesülni, bárhogy is van, ami van, hiszen éppen a félelmed takarja el annak igazi természetét. Ne félj, hiszen nincs mitől, ez a saját tudatod. Úgy képzelem, hogy a kiábrándult, de gyanakvó, fáradt, de ideges, rémült, de roppant intelligens, úgymond 'aritmetikailag túlképzett', örökösen mérlegelő, de már nagyon elcsigázott nyugati ember számára ebben az üzenetben van valami hihető: egyszerűen csak tapasztalj! Azt hiszem a szorongás és az okosság egyfajta kombinációja hajt egyre több embert a buddhista tanítások felé, valahogy szabadulni szeretnénk mindkettőtöl - nagyon helyes! 'A gyermekeké a mennyek országa'.

Ilyen tudatisággal, hogy lehet elviselni azt a bizonyos, emlegetett reflektorfényt?
Apropó, szerinted mi a titka a sikereiteknek? Akár a Betával alkotott párosotoknak, akár a kollektívátoknak, a Hairy-nek?


Részben ugye, addig jó, amig nem tudom a választ. Amíg titok. Azért született a Hairy, hogy amihez mi dj-k nem értünk, manageri, promoteri ügyek, azt csinálja olyasvalaki, aki tudja, hogy mitől lesz ez kifelé érdekes. Soha nem tudom eléggé megköszönni a barátaimnak ezt a segítséget, Andinak, Balázsnak alig kopó fáradozásukat. A reflektorfényt amúgy relatíve nehezen viselem, minél inkább a háttérbe vágyom. Bélával való kis duettünknek is megvan a maga története, összekapcsol minket, hogy ő szenvedélyes dj, ez van az élete közepén, nem valamiféle producerkedés melletti kiegészítésnek látja ezt, mint sokan a szakmában. Nyilván hogy mi zeneileg a szép meg a jó, ezt is hasonlóan látjuk - hirtelen nagyon egyértelmű volt, hogy nekünk együtt kell zenélni, még ha, amikor ez felmerült, mindenféle nehézségekkel járt is. Elég jól kiegészítettük egymást az elejétől fogva. Voltak periódusok, amikor inkább egyikünk vagy másikunk volt nehezebb helyzetben, de egy ilyen duóban mindig van továbblökdösés. Most egy darabideje énnálam, talán a fentiekből is kiolvasható, más szempontok is vannak, kiegészítve a családdal, és még néhány megnyitott egyéb fronttal. Bé rendületlenül továbbra is ide koncentrál és fejlődik, s ezzel nagy inspiraciót ad nekem, sokszor egyszerűen cipel. Neki leginkább úgy tudom ezt meghálálni, ha érzi nálam is a koncentrációt, s ha figyelek jópár apró rigolyájára is - igyekszem, amennyire módomban áll, eleget tenni ennek.

Ugyanakkor, ha belegondolok ebbe a siker ügybe, meg kell állapítani, hogy a jelenlegi helyzet lényege, hogy nagyon sokan játszanak látszatra ugyanolyan zenét. Kicsit akkor volt ilyen a helyzet, mikor, még a történet legelején, mindenki acidot jatszott a Titusztól Budaiig. Sokáig az volt, hogy aki figyelmes volt, mindig évvekkel be tudott előzni - játszottunk így az uncsi kongás progi után üdítő break-et, new-schoolt, minimált, amikor mindenki még ez elöbbieket, és techhouse-t amikor mindenki minimált. No ez most egy kicsit megváltozott, ugyanis jelenleg inkább a 'hogyan' dominál a 'mit' felett, s ez inkább olyanoknak tűnik fel, akiknek füle van a műfaj finomságaihoz, s anélkül hogy barkit bántani szeretnék, ez inkább a kisebbség. Persze most is különbség van a sattaratta charleston típusú arénateknó és mondjuk a dixoni deep house között, de lényegében azért most egy régen nem látott homogenítás van a zenében. Ez, kiegészítve azzal, amit korábban mondtam, hogy fű-fa-virág bulit akar rendezni, s meg akarja mutatni, nagyon könnyen eredményezhet egyfajta közönyt és unalmat, amiben azok a csapatok is könnyen megfulladhatnak, akik öriznek valami mondanivalót és színvonalat, s akik egyébként meg tudnák tartani, sőt adott esetben bővíteni a műfaj elkötelezettjeinek körét. Szóval az ő 'sikerességük' is könnyen kimerülhet a buliról bulira koválygó fáradt közönségben, a 300 fizető világában, továbbá a nyári fesztiválokon külföldi túristákkal megspékelt teltházas arénákban. Ez egy picit veszélyes helyzet szerintem, mert hiányzik belőle a csapatok, bulik intimitása.

Közben a mi eddigi történetünkben, még amikor indult az Ablak-a-Dubra, a Chi, a Hairy satöbbi nekem mindig volt egy olyan érzésem, hogy mi egy a közvetlen a top, vagy a mainstream, fősodor klub-peak-izé ragyogás mögötti második vonal voltunk, amit én hihetetlenül élveztem, mivel több szabadságot adott nekem, a közönségemnek meg nagyobb identitást, a felfedezés, a különlegesség érzését, családiasságot. Egy ideje, elkopott előttünk ez a pajzs, s mi is bele-bele csúsztunk a topba, ami az eredeti közönségünk részéről sok finnyogást eredményezett, mert azért lássuk be, az ún. undergroundban tenyésznek a nyitott és lelkes népek mellett a legmerevebb, legmindentudóbb és legsznobabb figurák is, megspékelve a féltékenység zöld szemű kígyójával. No, én tudnék enélkül a folymat nélkül is élni, s a legszomorúbb, ami régen alig volt, hogy amikor füledet-farkadat behúzva osonsz ki a pultból, mert úgy érzed annyira vállalhatatlan voltál, akkor odajön valaki, hogy jee, hogy ez élete szettje volt. És ott lobog. Régebben arra emlékszem, hogy ilyenkor jött az irgum burgum, s hogy na igyunk valamit. Mert közben mindenki tudta, hogy nem eszik olyan forrón a kását, hogy egy sok éve futó heti klubbal, és közben folyamatos hétvégi odatevésekkel képtelenség mindig betalálni a tízesbe - no ez az amit a 'top' már nem tehet meg, pontosabban megtehet, de akkor egyszerre mindenki elfelejti, hogy mibe van ez neki, és mindenki azon ujjong, hogy hát, már ez sem a régi. Hát ezek jutottak eszembe a siker kérdéskörből.

És mi a stájsz mostanság a "zenei kertedben"?

Tíz évvel ezelőtt, amikor feltettem az első lemezt egy buliban és körbenéztem, mindig úgy éreztem, hogy rá kell pakolni egy lapáttal, jól oda***ni. Ez azért sokat változott, kicsit szeretetteljesebb valamivé szelídült az évek során. Mostanság inkább hozzám hasonló emberi lényeket látok a közönségben, ugyanazzal a rengeteg vergődésel, elakadással, kétséggel az életünkben, mint ami bennem is megvan, úgyhogy egyszerűen legyünk együtt. Nem én tudom a tutit, egy vagyok közülünk, szóval a fiatal korra jellemző messianisztikus lendület, merev, rendíthetetlen hit valahol megkopott. Lehet, hogy emiatt már kevésbé ütős, de ezt én most csak így tudom csinálni. Annak idején kábé úgy viselkedtem, mint egy bennszülött, aki először jár a Tesco-ban, és mindent akartam. Gyűjtöttem a dub-ot, a triphop-ot, az új sulis break-et, sőt még drum-n-bass lemezeim is voltak. Hamm hamm. Mostanában lényegében a klub szituációk zenéi 4p4 alapon, főképp a tech-house világa körül, és a kis Lidokain Klubnak gyűjtöm az agyvakaró, skizó, mély mindenféle kísérleti darabokat.

Naga & Beta @ Sziget Festival (2006)

 

 

Az jó, amikor az elején még jönnek, hogy "basszál már oda", de folytatod tovább, amit kitaláltál, és akkor később látod, hogy a fej ott vigyorog és megy a feje az ütemre, s megértette, hogy csak egy kicsit kellene türelmesebbnek lenni, vagy hogy csak egy kicsit kellene jobban odafigyelni. A türelmesebb zenéket szeretem. Mert nem viccelnek, nem tudod megúszni figyelem nélkül. Egyáltalán az egész technó, amiről itt beszélgetünk, azért jópofa dolog, mert kiemeli és megkerülhetetlenné teszi a figyelmet sok órán keresztül, ez nagy kincs ebben a videoklippszerű ide-oda rebbenő ideges és űzött világunkban. Oké, hogy sokat olajoz ezen a drog, de akkor is, legalabb egy dologra, a zenére figyel az a kis tudat. Az is lehet, hogy ha azt a rengeteg dolgot nem csinalnánk, amit egy ilyen buliban csinálunk, hogy kimegyünk, bemegyünk, sms, rendelünk, short talk, csekkolunk mindenfelé, szervezünk, ügyeink vannak sattara, hogy akkor egyszercsak élveznénk azt, ami háttérnek inkább idegesít, feszít, a zenét. Hagynánk hogy bűvöljön el egyvalami.

 

Akkor ezek szerint te sem csíped a többtermes bulikat?

Ördögöd van, nem rajongok ezekért a szaladgálós bulikért alapból. Néha biztos elsül jól, meg nyáron, fesztivál, mit tudom én. De igazából ez a műfaj alsó hangon is 3-4 órás mondatokban beszél. Emiatt találtuk ki Bélával a House2House esteket, amikor egész estés szetteket játszhatunk, elindulhat rendesen a kisvonat, olyan számok is felkerülhetnek, amit amúgy nem raknál fel egy egyórás villanásban. És ez a dolog működik, már az elejétől fogva elkezdtek lejárni az emberek és mai napig lejárnak, akik szeretnének valami mást hallani. Az is kezd visszaütni, hogy a DJ, mint önálló szakma, szerepkör devalválódik. Régebben egy Lee Burridge-nél lehetett tudni, nem producer, nem promoter és nem üzletember, hanem egy kurvajó DJ és pont. És az egész élete a szelekcióról fog szólni. Fokozatosan az egész szakma elment abba az irányba, hogyha ismert DJ akarsz lenni, akkor legyél producer. Persze egybeeshet, hogy valaki jó producer és jó DJ is, de ebben nincs semmi törvényszerű. A műfajnak a lényege mégiscsak a DJ, a szelekció, az a titokzatos folyamat, amitől mágiává állnak össze a hangok. A DJ ma egyszerűen az, aki a zenét szolgáltatja.


Sokat tanultál annak idején Palotaitól? Hogy tudnád egy mondatba sűríteni, hogy miket kaptál tőle?


Nagy szőrős fület. Éveken keresztül Zsolt hozta a tökéletes szelektor mentalitást, stílustól szinte függetlenül. Tök máshol van alkalmasint az ízlésünk közepe, ő valahogy mindig az etnikai érintettségű zene felé vonzódik azt hiszem, fekák és egzotikum nélkül nincs Zsolti, én a tiszta digitáliát érzem a technó lényegének, de rengeteg irányba nyítogatta ő sokunk ízlését, és a dub iránti rajongásunk például mindig közös volt. Leginkább a rádiós szettjeit szerettem mindig. Neki ténylegesen voltak jó sanszai, hogy az elektronikus zenét itthon 'kulturális' legitimacióval ruházza fel. Arról nem is beszélve, hogy a Tilos meg az egész drum and bass szubkultúra... hol lenne ez nélküle?

 


És ha az a kérdés, hogy ki az, akitől sokat tanultál?


Bélától sokat kaptam, de erről meséltem. Még amikor nem zenéltünk együtt, de ő már megint vett lemezeket, párszor elmentem meghallgatni lehetetlen helyekre. Általában mindig órákkal később, mint ahogy várták, (Betának erre az interjúra sem sikerült ideérnie :) a szerk.) és mindig nagyon szétesve, de végül megjött, mindig ugyanazzal a türelemmel kezdte, s mindig csak egy órával később értetted meg, hogy mi is volt ennek az értelme, hogy hová is megyünk.
Kevinnel is jó volt együtt dolgozni, bár tökéletes ellentéte a Bélának. Ő mindig leszarta a szituációt, nem föltétlen szórakoztatni akart, és az sem érdekelte, ha nem veszik az adást, ő akkor is rakta a sokszor tökéletesen kattant vagy experiment darabokat. Ezt nagyon bírtam benne, ezt a függetlenséget, bár azért én is inkább a szórakoztatás-párti vagyok. Béla ugyanebben a hitvallásban van: szórakoztatunk. Nem ilyen pápái vagyunk ennek az egésznek, nem 'tanítunk', vagy csak áttételesen. Persze, meg lehet mutatni a poklokat, az ilyen-olyan morci és harapós világokat, de alapvetően az öröm körül forognak itt a dolgok.


videó felcím: Christian Burkhardt @ Space Ibiza

 

Van olyan név, akinek, ha kijön valami cucca, akkor átjárja szíved-lelked a parázsló izgalom?

Sok ilyen van, persze. Például Matt John, Perlon-os albuma óta, mindig. Tyű, hát most kit is mondjak, Mark Henning, Christian Burkhardt, Bearweasel, Koze, Sascha Braemer, Robag Wruhme, aztán tök más, Wbeeza is tán ez a 'még egyszer meghallgatom' kategória.

 

-- videó felcím: Matt John - The Rising Scope (Perlon, 2005)--

Tervek? Közeljövő? Végszó?

Olyan nagyon izzó tervek nincsenek. Amellett, hogy szeretném még tenni a dolgom a pultban, jó volna majd megint olyan hangjátékkal foglalkozni, mint 2006-ban, amikor az 'Utazás a koponyám körül' kijött. (http://www.chi-recordings.com/magyar/audio-mix41.htm) Persze nem ilyen audióvizuális, bonyolult vállalkozásra gondolok hanem a hangjátékkal, mint műfajjal való további elszórakozásra. Az utolsó dj mix, amit még nyáron kezdtem el csinálni, valahogy szintén szerette, hogy kicsit hangjátékká alakítom, William Burroughs kommentálja végig, helyenként rengeteg viccel megtoldva a zenét. (http://soundcloud.com/dj-naga-1/what-orders) No, ilyenfajta mixet még sokat szeretnék csinálni. Most decemberben megint lesz Lidokain Klub végre, Karácsony másnapján, s ennek az alkalmából is szeretnék egy újabb mixet a kattantabb világból.

Jó volna azután zenét írni, ha találnék ebben társat. Ez azért fontos, túl azon atényen, hogy mindig is szerettem együtt csinálni dolgokat másokkal, mert ez a műfaj hihetetlenül zabálja az időt, hogy én egymagam, szinte alig engedhetem meg ezt a passziót. Egyéb 'számozott' terveim már nem zenei természetűek.


Buzz Rickson
Ez az e-mail cím a spamrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyezned kell a JavaScript használatát.