MÉLYVÍZ

A techno második reneszánsza

Az új évezred második évtizedére robbanásszerűen lépte át a közönség szigorúan popzene iránt érdeklődő felének ingerküszöbét az elektronikus zene...

 

Ez részben annak köszönhető, hogy végre az Egyesült Államokban is rájöttek arra, hogy van élet a túlexponált gördeszkás tini punkok és a luxizó, wannabe gengszterrapperek zenéjén is túl. Ennek eredménye persze az lett, hogy az Európából a 80-as években Detroitba, majd onnan visszaexportált műfaj, illetve annak egyébként is zajló természetes popularizálódási folyamata brutálisan felturbózás után visszakerült az Amerikába, hogy aztán az ott frissen életre kelő fesztiválok elsődleges zenei koncepciójává nője ki magát. A köznyelv ma EDM néven ismeri ezt a stílust.

 

Persze ez a megnevezés önmagában csak annyira pontos és megbízható, mint egy kabuli szőrmekereskedő következtetései a techno fejlődéstörténetét illetően, hiszen mi más lenne a drum & bass, az electro, a trance, vagy a techno, ha nem „electronic dance music”? Szóval ez a meghatározás bár totál félrevezető, maga a stílus felemelkedése kétségtelenül hozzájárult ahhoz, hogy az elektronikus zene ismét (talán sosem látott mértékben) bekerüljön a köztudatba. Ezzel együtt pedig reflektorfényt kapjon a techno (saját jogon kialakuló) második reneszánsza.

 

Régen minden sem volt jobb

A 2000-es évek közepe után sokan gondolták úgy, hogy már a techno sem a régi (pedig régen minden jobb volt, mint tudjuk), így többen arra az álláspontra jutottak, hogy a stílusnak ideje valamiféleképp bebábozódnia, levakarnia magáról a divattá válás szennyét, és idővel újból ott folytatni, ahol abbamaradt - nagyjából 140 Bpm-en, jól behatárolható rajongókkal. Csakhogy ez a techno nevű dolog világ életében a folyamatos fejlődésről szólt a Detroiti Hármak első lemezei óta, amely fejlődést az idő múlása, és a különböző műfajok hatásai éppen annyira alakítottak, mint a DJ-technika, vagy a klubkultúra fejlődése. Így aztán a 2000-es évek nemhogy a techno kimerülését jelentették, hanem éppen annak második reneszánszának kezdetét, amely átalakulás végül az új évezred második évtizedére teljesedett ki, és a hipszter kultúra megjelenésével jutott ismét a csúcsára.

 

Juan Atkins Derrick May and Kevin Saunderson

(Juan Atkins, Derrick May, és Kevin Saunderson)

 

Le kell szögezni, hogy mindennek oka persze nem az úgynevezett EDM felemelkedése és a hipszter kultúra megjelenése volt. Ezek csupán felgyorsították a folyamatot, valamint elősegítették azt, hogy a figyelem újból ráirányuljon a technóra, amely ezzel együtt az EDM-től jól elkülöníthető „lázadásként” is definiálhatta magát, illetve valamelyest illeszkedni tudott a hipszterek éppen csúcsra járó kulturális „sznobizmusához”. Ennek köszönhetően pedig újból megerősödhetett a műfaj „mainstream underground” mivolta.

 

Látni kell, hogy a 90-es években látványosan dívó európai rave kultúra, amely képes volt önmagát megkülönböztetni saját szubkulturális jegyeivel, a 2000-es évekre valóban felhígult és nehezebben definiálhatóvá vált. A divat változásával eltűntek az öltözködési stílusjegyek, akik pedig korábban ennek mentén határozták meg magukat, felnőttek, mondhatni kiöregedtek a közegből. Maradt azonban egy légüres térbe került generáció, amely már nem tartozott a régi rave kultúrához, annak csupán a végét (vagy azt sem) élte meg, viszont még nem volt elég idős ahhoz, hogy átalakítsa az előző generáció örökségét. Ezeknek az embereknek egy marginális része képezi ma azokat, akik vagy beleragadtak a 90-es és 2000-es évek közegébe, és még mindig képtelenek elengedni a korszakot, valamint azokat, akik az előző generációhoz való kötődésük miatti tiszteletből, romantikából, vagy más okokból, de foggal-körömmel sírják vissza azt az időszakot, amit egyébként koruknál fogva meg sem élhettek.

 

freedom-to-party

 

 

Többen ezért hajlamosak azt gondolni, hogy a techno, mint szubkultúra megszűnt, ami pedig van, csupán árnyéka annak, ami volt. Mindez persze egy nyilvánvalóan téves és kétségbeejtően avítt szempont.

 

Eltekintve attól a rövid időszaktól, amikor a szubkultúra valóban nem fedezte még fel újra saját arculatát, kétségtelenül úgy tűnhetett, hogy eltűnőben vannak a szubkulturális sajátosságok. Azonban mára mindez jól láthatóvá és meghatározhatóvá vált – még ha merőben más formában is, mint ahogy azt közel egy évtizeddel korábban ismertük.

 

Haters gonna hate

Némi útkeresés után mára elmondhatjuk, hogy az úgynevezett „black and white philosophy” tükrében nem nagyon lehet különbséget tenni egy Behemoth koncert közönsége és a Berghain-ba épp bejutni igyekvő partizók között. Ám félretéve az iróniát (amit egyébként egy szó erejéig még elő fogok venni), látni kell, hogy a gótikus-jellegű, fekete, fehér és szürke színekkel operáló öltözködési stílus a szubkultúra kortárs sajátosságává és meghatározó stílusjegyévé vált. Éppen úgy, ahogy másfél évtizeddel korábban a neonszínű pólók és bő szabású nadrágok. Ez a fordulat nagymértékben köszönhető egyébként a hipszter kultúrának, hiszen a techno újbóli felemelkedésével egy időben ez a stílus volt, ami a legprogresszívebben tört előre és leginkább illeszkedett a kor szelleméhez. Ebből fakadóan szinte magától értetődött, hogy az akkoriban létrejövő és megerősödő hipszter kultúrába jól behelyezhető a techno újra felfedezett és megújuló stílusa. Mindezt a legkevésbé múltba révedő jelleggel, megfelelő karakterisztikával és irónival, ami ugyancsak egy friss hangvételt adott az egész közegnek, szemben azokkal, akik még mindig teljes eltökéltséggel és odaadással sírják vissza a Budapest Parádét.

 

bp parádé

(Budapest Parádé)

 

Ebből fakadóan a kortárs technóba kétségtelenül belekerült egyfajta elitizmus is, amire csak ráerősített a Berghain kultikus hellyé való válása (melynek beléptetése legendásan szigorú és opcionális a biztonsági szolgálat részéről, ezzel azt éreztetve, hogy a „Church”-be való bejutás gyakorlatilag egyfajta kiváltság). Hasonló a helyzet a modern elektronikus zenei kultúra emblematikus bulisorozatával, a Boiler Room-mal is, ami azon kívül, hogy a hipszterség egyik eklatáns példája, az abban való részvétel kizárólag meghívásos alapon lehetséges.

 

boilerroom

(Boiler Room)


Ellenére azonban annak, hogy a kortárs techno merőben új arculattal és zenei hangzással állt elő, utóbbi kétségtelenül erősen táplálkozik a techno első generációjának hangzásvilágából. Olyannyira, hogy (példának okáért) a műfaj jelenleg egyik legnagyobb hatású DJ-je és producere, Marcel Dettmann szettjeiben rendszeresen hallhatunk klasszikus darabokat - noha munkássága egészében is rendkívül újító hatású és előremutató. Ugyanez a helyzet Ben Klock, vagy DVS1 esetében, de tőlük némileg eltérően, mégis a techno művészi, sötét és koncepcionális vonalát erősítendő említhetjük például Black Asteroid-ot is. Ez azonban csak néhány kiragadott név, akik hatással vannak a kortárs elektronikus zenére.

 

Sose volt ilyen jó!

Az újkori techno alakítói ugyanis, szemben a korábbi évtizedekkel, gyakorlatilag ugyanolyan rocksztárjai lettek a világ nagy fesztiváljainak, mint azok a DJ-k, akik gyakorlatilag csak kellékként ugrálnak a színpadon és bömböltetik kétbites, lakossági dropjaikat. Azonban az vitán felüli, hogy a techno ilyen szintű előtérbe kerülésével értelmezhetetlenné vált az underground és a mainstream közötti különbségek egyes aspektusai: az underground zenét pörgető DJ-k és producerek ugyanis messze túllépték a szubkulturális határokat azzal, hogy több tízezer ember előtt lépnek fel, és még egyszer ennyi rajongóval bírnak a közösségi hálón, valamint azon kívül.

 

berlin-atechno

(Berlin 2014)

 

Az az álláspont tehát, hogy a techno kifordult önmagából, hova tovább a halálán van, totális tévedés. A techno második reneszánszát éli jelenleg, ahol újból megjelentek az emblematikus, a stílust jelentősen befolyásoló karakterek, akik újfajta hangzással és előremutató szellemmel alakítják azt. Ezzel együtt kialakultak az új szubkulturális jegyek, amelyek a közeghez való tartozást reprezentálják, valamint Detroit után a világ új techno fővárost választott magának: Berlint. Ezek pedig egytől egyig olyan tényezők, amelyek egy korszakos jellemezők, olyasmik, amikre 15 év múlva pont olyan nosztalgiával fognak visszagondolni sokan, mint most a 90-es évekre. Csak akkor remélhetőleg már túl leszünk a techno harmadik megújulásán is.

 

Ágoston Dániel

 

A techno második reneszánsza

Az új évezred második évtizedére robbanásszerűen lépte át a közönség szigorúan popzene iránt érdeklődő felének ingerküszöbét az elektronikus zene, ami részben annak köszönhető, hogy végre az Egyesült Államokban is rájöttek arra, hogy van élet a túlexponált gördeszkás tini punkok és a luxizó, wannabe gengszterrapperek zenéjén is túl. Ennek eredménye persze az lett, hogy az Európából a 80-as években Detroitba, majd onnan visszaexportált műfaj, illetve annak egyébként is zajló természetes popularizálódási folyamata brutálisan felturbózás után visszakerült az Amerikába, hogy aztán az ott frissen életre kelő fesztiválok elsődleges zenei koncepciójává nője ki magát. A köznyelv ma EDM néven ismeri ezt a stílust.

Persze ez a megnevezés önmagában csak annyira pontos és megbízható, mint egy kabuli szőrmekereskedő következtetései a techno fejlődéstörténetét illetően, hiszen mi más lenne a drum & bass, az electro, a trance, vagy a techno, ha nem „electronic dance music”? Szóval ez a meghatározás bár totál félrevezető, maga a stílus felemelkedése kétségtelenül hozzájárult ahhoz, hogy az elektronikus zene ismét (talán sosem látott mértékben) bekerüljön a köztudatba. Ezzel együtt pedig reflektorfényt kapjon a techno (saját jogon kialakuló) második reneszánsza.

Régen minden sem volt jobb

A 2000-es évek közepe után sokan gondolták úgy, hogy már a techno sem a régi (pedig régen minden jobb volt, mint tudjuk), így többen arra az álláspontra jutottak, hogy a stílusnak ideje valamiféleképp bebábozódnia, levakarnia magáról a divattá válás szennyét, és idővel újból ott folytatni, ahol abbamaradt - nagyjából 140 Bpm-en, jól behatárolható rajongókkal. Csakhogy ez a techno nevű dolog világ életében a folyamatos fejlődésről szólt a Detroiti Hármak első lemezei óta, amely fejlődést az idő múlása, és a különböző műfajok hatásai éppen annyira alakítottak, mint a DJ-technika, vagy a klubkultúra fejlődése. Így aztán a 2000-es évek nemhogy a techno kimerülését jelentették, hanem éppen annak második reneszánszának kezdetét, amely átalakulás végül az új évezred második évtizedére teljesedett ki, és a hipszter kultúra megjelenésével jutott ismét a csúcsára.

Le kell szögezni, hogy mindennek oka persze nem az úgynevezett EDM felemelkedése és a hipszter kultúra megjelenése volt. Ezek csupán felgyorsították a folyamatot, valamint elősegítették azt, hogy a figyelem újból ráirányuljon a technóra, amely ezzel együtt az EDM-től jól elkülöníthető „lázadásként” is definiálhatta magát, illetve valamelyest illeszkedni tudott a hipszterek éppen csúcsra járó kulturális „sznobizmusához”. Ennek köszönhetően pedig újból megerősödhetett a műfaj „mainstream underground” mivolta.

Látni kell, hogy a 90-es években látványosan dívó európai rave kultúra, amely képes volt önmagát megkülönböztetni saját szubkulturális jegyeivel, a 2000-es évekre valóban felhígult és nehezebben definiálhatóvá vált. A divat változásával eltűntek az öltözködési stílusjegyek, akik pedig korábban ennek mentén határozták meg magukat, felnőttek, mondhatni kiöregedtek a közegből. Maradt azonban egy légüres térbe került generáció, amely már nem tartozott a régi rave kultúrához, annak csupán a végét (vagy azt sem) élte meg, viszont még nem volt elég idős ahhoz, hogy átalakítsa az előző generáció örökségét. Ezeknek az embereknek egy marginális része képezi ma azokat, akik vagy beleragadtak a 90-es és 2000-es évek közegébe, és még mindig képtelenek elengedni a korszakot, valamint azokat, akik az előző generációhoz való kötődésük miatti tiszteletből, romantikából, vagy más okokból, de foggal-körömmel sírják vissza azt az időszakot, amit egyébként koruknál fogva meg sem élhettek.

Többen ezért hajlamosak azt gondolni, hogy a techno, mint szubkultúra megszűnt, ami pedig van, csupán árnyéka annak, ami volt. Mindez persze egy nyilvánvalóan téves és kétségbeejtően avítt szempont.

Eltekintve attól a rövid időszaktól, amikor a szubkultúra valóban nem fedezte még fel újra saját arculatát, kétségtelenül úgy tűnhetett, hogy eltűnőben vannak a szubkulturális sajátosságok. Azonban mára mindez jól láthatóvá és meghatározhatóvá vált – még ha merőben más formában is, mint ahogy azt közel egy évtizeddel korábban ismertük.

Haters gonna hate

Némi útkeresés után mára elmondhatjuk, hogy az úgynevezett „black and white philosophy” tükrében nem nagyon lehet különbséget tenni egy Behemoth koncert közönsége és a Berghain-ba épp bejutni igyekvő partizók között. Ám félretéve az iróniát (amit egyébként egy szó erejéig még elő fogok venni), látni kell, hogy a gótikus-jellegű, fekete, fehér és szürke színekkel operáló öltözködési stílus a szubkultúra kortárs sajátosságává és meghatározó stílusjegyévé vált. Éppen úgy, ahogy másfél évtizeddel korábban a neonszínű pólók és bő szabású nadrágok. Ez a fordulat nagymértékben köszönhető egyébként a hipszter kultúrának, hiszen a techno újbóli felemelkedésével egy időben ez a stílus volt, ami a legprogresszívebben tört előre és leginkább illeszkedett a kor szelleméhez. Ebből fakadóan szinte magától értetődött, hogy az akkoriban létrejövő és megerősödő hipszter kultúrába jól behelyezhető a techno újra felfedezett és megújuló stílusa. Mindezt a legkevésbé múltba révedő jelleggel, megfelelő karakterisztikával és irónival, ami ugyancsak egy friss hangvételt adott az egész közegnek, szemben azokkal, akik még mindig teljes eltökéltséggel és odaadással sírják vissza a Budapest Parádét. Ebből fakadóan a kortárs technóba kétségtelenül belekerült egyfajta elitizmus is, amire csak ráerősített a Berghain kultikus hellyé való válása (melynek beléptetése legendásan szigorú és opcionális a biztonsági szolgálat részéről, ezzel azt éreztetve, hogy a „Church”-be való bejutás gyakorlatilag egyfajta kiváltság). Hasonló a helyzet a modern elektronikus zenei kultúra emblematikus bulisorozatával, a Boiler Room-mal is, ami azon kívül, hogy a hipszterség egyik eklatáns példája, az abban való részvétel kizárólag meghívásos alapon lehetséges.

Ellenére azonban annak, hogy a kortárs techno merőben új arculattal és zenei hangzással állt elő, utóbbi kétségtelenül erősen táplálkozik a techno első generációjának hangzásvilágából. Olyannyira, hogy (példának okáért) a műfaj jelenleg egyik legnagyobb hatású DJ-je és producere, Marcel Dettmann szettjeiben rendszeresen hallhatunk klasszikus darabokat - noha munkássága egészében is rendkívül újító hatású és előremutató. Ugyanez a helyzet Ben Klock, vagy DVS1 esetében, de tőlük némileg eltérően, mégis a techno művészi, sötét és koncepcionális vonalát erősítendő említhetjük például Black Asteroid-ot is. Ez azonban csak néhány kiragadott név, akik hatással vannak a kortárs elektronikus zenére.

Sose volt ilyen jó!

Az újkori techno alakítói ugyanis, szemben a korábbi évtizedekkel, gyakorlatilag ugyanolyan rocksztárjai lettek a világ nagy fesztiváljainak, mint azok a DJ-k, akik gyakorlatilag csak kellékként ugrálnak a színpadon és bömböltetik kétbites, lakossági dropjaikat. Azonban az vitán felüli, hogy a techno ilyen szintű előtérbe kerülésével értelmezhetetlenné vált az underground és a mainstream közötti különbségek egyes aspektusai: az underground zenét pörgető DJ-k és producerek ugyanis messze túllépték a szubkulturális határokat azzal, hogy több tízezer ember előtt lépnek fel, és még egyszer ennyi rajongóval bírnak a közösségi hálón, valamint azon kívül.

Az az álláspont tehát, hogy a techno kifordult önmagából, hova tovább a halálán van, totális tévedés. A techno második reneszánszát éli jelenleg, ahol újból megjelentek az emblematikus, a stílust jelentősen befolyásoló karakterek, akik újfajta hangzással és előremutató szellemmel alakítják azt. Ezzel együtt kialakultak az új szubkulturális jegyek, amelyek a közeghez való tartozást reprezentálják, valamint Detroit után a világ új techno fővárost választott magának: Berlint. Ezek pedig egytől egyig olyan tényezők, amelyek egy korszakos jellemezők, olyasmik, amikre 15 év múlva pont olyan nosztalgiával fognak visszagondolni sokan, mint most a 90-es évekre. Csak akkor remélhetőleg már túl leszünk a techno harmadik megújulásán is.

Legfrissebbek a címlapról